VW depo online, VW rajongók oldala

Nem hiszem, hogy a szokványos bogár-rajongókhoz tartoznék. Nekem a bogár elsősorban autó, az a dolga, hogy elvigyen ’A’ pontból ’B’ pontba. Akkor is, ha az ’A’ pont Budapest, ’B’ pont pedig Koppenhága, ami ugye 1700 km-re van. Ebből a szempontból pedig szerencsém van, mert a bogár el is visz, minden különösebb probléma nélkül. Nem én vagyok a leggyorsabb az autópályán, de vigaszképpen minden egyes tankolásnál odajön valaki, hogy elmondja, hogy neki is volt egy bogara, és mennyire szerette, vagy hogy csak gratuláljon, miközben megcsodálja a rózsaszín autót, amellyel átszelem Európát.

Egyébként a legkedvesebb bogaras emlékem is egy tankoláshoz kötődik, még jó néhány évvel ezelőttről, Dániában. A hosszú út után az autó néha melegen nem akart egyből elindulni, és én ott álltam bután, indítóztam, nyomkodtam a gázt idegesen, és persze semmi sem történt. Akkor pedig nagyon siettem, mert el kellett érnem a kompot. Ahogy ott bajlódtam, egy 80 év körüli dán bácsi odajött hozzám, és elmagyarázta – mégpedig úgy, hogy én akkor még dánul egy szót sem értettem –, hogy hogyan kell ilyen helyzetekben beindítani az autót. Le kell nyomni teljesen a gázpedált, hogy a motor friss benzin levegő keveréket kapjon. Persze igaza volt, és én azóta is így indítok.
Az autót 16 éves koromban vette Apukám, aki mindig is vágyott egy bogárra. Aztán, mikor 17 évesen meglett a jogosítványom, elkezdtem használni. Ekkor még törtfehér volt. Amikor egyetemista lettem, a bogár még mindig az eredeti ’74-es festéket viselte, tehát úgy döntöttünk, hogy át kell fényezni. Mivel az egyetemen már volt két sárga, egy narancs és egy barack színű bogár, muszáj volt valami más színt választanom. Végülis egy iparművészetis növendék csak nem járkálhat egy teljesen átlagos színű autóval. Így rózsaszín lett. Apukám legnagyobb bánatára, mert úgy érezte, hogy félreérthető lenne, ha ő, az ősz hajával egy rózsaszínű autóból szállna ki, mikor dolgozni megy.

Innentől aztán tényleg már csak én használtam. Lassan megtanultam odafigyelni a hangjára, a megfelelő sebességre és a lelkére. Ezzel együtt is mindig úgy éreztem, hogy a rózsaszín bogár valahogy kiegészítője a személyiségemnek, meg a ruházatomnak, akármilyen furcsán, vagy gyerekesen is hangzik. Mert akinek bogara van, az igenis keresi a feltűnést az autójával. Ha egy sötétkék Corsával járnék, senki nem figyelne oda, de egy rózsaszín bogárhátúnak mindig és mindenki integet. Végigmenni Európán egy nagy mosolyhalom, mert minden egyes autó, aki leelőz, és majdnem mindegyik ilyen, mert én csak száztízzel tudok menni, integet és mosolyog. Nincs is vidámabb látvány, mint egy szőke lány a rózsaszín kocsiban.
Sokszor gondolkodtam azon, hogy esetleg jó lenne egy bogár nagyobb motorral, vagy nyitható tetővel. De az az igazság, hogy én nem is annyira a bogárhátút szeretem, mint az én saját bogárhátúmat, amivel már annyi kilométert lehúztam, amiben aludtam nem is egyszer, és amihez annyi más személyes emlék köt.