Kategória: Kaszni

Az elmúlt napokban szóba került a barkácsszerszám. Van aki teljesen jogosan úgy gondolja, szakember kezébe nem való az ilyesmi. Valószínűleg ennek a szemléletnek a kialakulásában nagy szerepe volt a szocialista korszak termelést (vagy mi a szöszt) serkentő plakát dömpingjének. Fiatalon én nagyon jól szórakoztam ezeken a képeken, és a művészet iránt érdeklődően alaposan szemügyre vettem ezeket a szocreál remekműveket.

Jó szerszámmal öröm a munka! – Állt az egyiken. Ez milyen igaz, bár amióta van kék pirula…

Jó szerszám fél siker! – Hát ezt mondtuk az előbb is, legalább nem kell inszeminátor.

Ezek voltak a szerszámosak, de a prímet az vitte, amire ezt nyomták: Hagyd otthon a gondjaid, csak a termelésre figyelj! – Hű, most majdnem valami durvát írtam, hogy ki mit hagyjon otthon.

Na, talán ennyi elég is ezekből, majd a többit a hozzászólásokban megosztjuk.

Tehát csak a jó szerszám az, amivel igazán jó munkát lehet végezni, de mi van a szükséggel, mert az törvényt bont. Na most akkor ki a jó szakember? Aki egy vágóval, kalapáccsal kitudja alakítani a karosszéria elemet, vagy az a szaki a valaki, aki betesz a jó szerszámba egy darab lemezt, aztán kiveszi a készterméket, digitális húzatópadon csavarja ki a kasznit, és dobálózik a tizedmilliméterekkel? Biztosan mind a kettő jó, de másként jók.

Viszont senkit nem tesz szakivá a minőségi eszköz. Ismerek olyan illetőt, aki két méter korlát hegesztéséhez fél millió forintért vett gépeket, és később nyilvánvalóan csak kerülgetni fogja a holmit, de legalább van neki. A munkáját nem elemezném ki, de nem szívesen dőlnék neki teljes testtel a korlátjának, és esztétikai gyönyört sem keresnék a látványában.

Sajnos meg kell emlékezni azokról a mesterekről is, akik kénytelenek magas fokúra fejleszteni a „még megfelel” szerszámok keresését. Bármennyire hihetetlen, de még egyszerű élelmiszerbolt akciós termékei közt is tudunk venni olyan villáskulcsot, vagy dugókulcs készletet, ami az életünk végéig kiszolgálja a ház körüli teendőket, és nem kell életünk virágában az örök vadászmezőkre költöznünk, hogy az előbb leírt megállapítás igaz legyen.

Egyik ismerősömnek a mai napig ökölbe szorul a keze a 10000 forintos készlet láttán, mert ő egy neves szerszámkereskedésben 25000-ért vett ugyanolyat, csak arra még egy nyomorult márkanevet sem nyomtak a csomagoláson belülre. Vagy itt van a fúrógépem ami csak a kereskedőház nevét viseli, de mégis jobban használható mint a neves márka terméke. Ha kézi szerszám, akkor nagyon sokan egy névre gondolnak, de az mégsem annyira jó alsó kategóriás termékben, mint egy rosszabbnak tartott japán cég. A nem említett nevű nagy cégnek van egy más márkajelöléssel forgalmazott készlete. Hiába mondta azt a kereskedő, hogy a …. olyan mint a …. , én azt mondtam neki, erre rímelve, hogy talán fos, és tényleg senkinek nem ajánlanám. A kiszúró fűrészből kiesik a lap, a fúrónak meg kifordult a tokmánya csapágyastól, miután az ütvefúró funkció kikezdte belülről, a rezgő csiszolót meg nyöszörgő-remegőnek kellett átkeresztelni.

Tehát a levont következtetés annyi, hogy egy kis munkára nem kell hatalmas beruházást eszközölni, de nagyon olcsóskodni sem szabad, mert az tényleg csak kínlódáshoz vezet. Ha nem végez az ember kifejezetten ipari mennyiségű, azonos munkafolyamatot, akkor még a minőségibb barkácsszerszámok is kiszolgálhatják megfelelően, csak itt van a „ha”. Ha tudnánk, hogy mit veszünk. Néha még a gyakorlott szem, és fül is melléfoghat. Ezért kellene a megbízható kereskedő, mert az az idő már elmúlt, amikor a mozgó zöldségestől vettem az orosz dugókulcskészletet. Vannak most már olyan gyártók, akit régen nem ismertünk, de ma már tudjuk, hogy nyugodtan nyüstölhetjük a szerszámjaikat, semmi elhasználódás nem látszik rajtuk. Nem törtek, koptak, a 12, az 12 náluk, és nem 12,4. Így már csak azt nem nem tudom, mit adhatnak mások kétszer ennyiért. Biztosan csak ránézek és már hopp, dolgozik is. Persze tudom, a kiépített kereskedő-szervizhálózat, a izé, meg a hogyishíjják. Na, ezek mind kellenek egy jó villáskulcshoz. Ezek nélkül rá se nézzünk, mert az csak bóvli lehet. Ja… nekem meg tollas a hátam, és kendermagot csipegetek a trágyadomb mellett.

Na, kérem. Írok már valamit, mert még valaki azt mondja, hogy „izé”.

Nem sok minden érdekes történik felénk, hiszen amit most csinálok,

– ezt, meg ilyesmit –

láthattátok már egy párszor. Nyugodtan visszamehettek az előbbi Karmann ilyetén készültségi fokához, és ha megnézitek az ottani képeket, ugyanezt fogjátok látni. Ebből is látszik, mennyire változatos a meló. Sokszor ha megkérdezik (vagyis mindig) hogy ennél, vagy annál az autónál nem emlékszek-e arra, hogy történt valami, vagy egyáltalán melyik évben, nem tudok válaszolni, mert egyik nap olyan mint a másik, és ez így van a hetekkel, évekkel is.

Ja, ez meg beesett:

Ez volt az előző lakatolás… vagy az azt meg előző. Fogalmam sincs. Az a lényeg, hogy itt van, bár a fedelek még most sem készültek el, az ajtókkal egyetértésben. Szeptemberre kellett volna megérkezni az egésznek, de mint tudjuk a lassú munkához idő kell. Amúgy a fényezés megüti azt a szintet, amit magamnak is elvárnék. A réstömítőzés ismét kimaradt, ez valami mumus lehet a festőknél. Legalább a kerékdobokat lehúztam én, az jó lett. Legközelebb nekünk kell elvégezni ezt a részét a munkának, ha ezzel az illetővel festetünk, márpedig fogunk, hiszen alig pár száz kilométerre lakik. Szerencsére minden köpésnél lakik egy jó fényező, csak arra kell figyelni, hogy az ország két végében szabad csak köpni.

Most már elég lesz a nyálaskodásból, inkább szebb dolgokról kellene megemlékezni.

Ez a szín az eredeti katalógus árnyalat. Akkoriban divatos volt ez a sárgásra tört fehér, a Wartburgom is ilyenben tündökölt. Merci műszerfalas, Volvo üléses, meg ilyesmi jelzőkkel illették. Csak azt nem értettem, hogy ha abba tudtak olyan váltót szerelni, amit kisujjal lehetett váltani, akkor a többibe miért olyan volt, amit megfogott egy hátramenet. Az igaz, hogy azt az NSZK-ba vitték ki a keletnémetek, és onnét hozta be egy őrült kollégám. Mindenki bolondnak nézte. mert más nyugati kocsit hozott, ő meg szoci kocsit. Erre egy másik kollégám meg Skodát vett. Tiszta őrültek háza volt az a cég. Egyszer így év vége felé jött egy kuncsaft, ott bolyongott a telepen amikor megtalált. Valami főnököt keresett, én meg átküldtem a presszóba, mert ott ült az egész iroda. Utána minden voltam, csak fajin gyerek nem. „Lejárattad a céget”- mondták. De. hogy hova már jobban?

Az autójavítás, és a barkácsáruház közt nem nehéz összefüggést találni, ezért amikor meghallottam, hogy bezárnak egy ilyen boltot, sok gondolat indult el az agytekervényeimben.

Remélem nem térünk vissza az őskorba, amikor kétségbeesetten bolyongtunk a városban, hogy hol lehetne beszerezni a szombat délután kipurcant kézi gép helyett egy másikat. Nem hiányzik a „lengyel piacon” való molyolás sem, amikor egy óra hosszát vakarództunk azon, hogy megmerjük-e venni a rezgőcsiszolót. – Itt leszünk a jövő héten is tesókám, ha rossz kicseréljük. – mondta a bizalomgerjesztő úriember, akit hónapokig nem láttam viszont, és legközelebb is csak sejtettem, hogy ő az, mert az álszakáll megváltoztatta a külsejét.

Azt is tudom, hogy a helyi kiskereskedőknek is élni kell valamiből, de ne az én pénzemből éljenek. Inkább utazok több tíz kilométert, mert a harmadannyiért kínált anyagok, eszközök, még az üzemanyagköltség levonása után is kedvezőbb alternatívát kínálnak a családi költségvetés jobbá tételére.

A hírek tovább bosszantottak. Megemlítettek egy befektetőt, aki állítólag szóba jöhet azok közt, akik megvennék az áruházláncot. Most én nem tudom, hogy valóban a nép egyszerű gyermeke lenne-e, vagy csak a hírszerkesztők próbálták meg valami furcsa fényben feltüntetni az illetőt, de az együgyűségi küszöböt nyaldosta a kinyilatkoztatás:

– Azért mentek csődbe, mert húszféle WC ülőkét tartottak. – hangzott valahogy így az üzletember megállapítása.

Hát, szerintem is elég lenne csak fehér. Engem is kibaltázottan idegesít a kaján mosollyal kacsintó delfin a klotyó fedelén, amikor megállok előtte pislantani. Még mintha a farkával is integetne, de én nem viszonzom a gesztust, ha rajtam múlt volna, nem a család nő tagjain, ott rohadt volna meg a polcon a cifra deszka.

Nyilván, a megállapítás a „túlzott” kínálat fenntartására vonatkozott. Ezzel lehet vitatkozni, bár ha belegondolunk beláthatjuk, lenne a gyér portékának is haszna. Régen nem kellett folyamatosan reklámozni a jobbnál, jobb akciókat. Elég volt, ha Bözsi néni elkottyintotta a piacon, hogy a háztartásiba jött döglött ponty színű budiülőke, és máris rohant mindenki leváltani az ócska fehér műanyag, vagy éppen deszka alkalmatosságát.

Az átkosban az is elég volt, ha két fajta festék spray volt a polcon. Fekete, fehér. A fekete ápol és eltakar, fehéren meg menő volt a felni. Úgyhogy a francba a színes pancsokkal, tessék hófehérre meszelni a falat is.

– Elég volna kétfajta kalapács is. – idézték még az okos nyilatkozatot. – Minek annyi fajta? – tették még hozzá.

Szétnéztem a műhelyben, ahol térdig gázoltam a kalapácsokban. Feltekintettem volna az égre is, hátha valaki ott fen elvenne a kínomból, de csak a pókhálós plafont szemlélhettem meg.

Minek annyi kalapács? Kis kalapács, nagy kalapács a francnak annyit variálni, tessék mindent naggyal verni! Kör talpú kalapács, sarkos kalapács, meg még mit nem. Apámnak sem volt csak egy, mégis elvolt vele. Egyre kell ügyelni, még véletlenül se csináljunk semmit, akkor nem lesz probléma. Nem kell barkácsolgatni, bízzunk mindent szakemberre, ők meg vegyenek meg minden szerszámot a szakember ellátó központtól!

Ragozhatnám még, de inkább összefoglalnám: Én semmi túlkínálatot nem fedeztem fel az áruházban, akinek meg minden kalapács egyforma, az ne vegyen ilyen áruházláncot, mert akkor senki nem fog jól járni.