Kabriók Királya

Már az ki­sebb­faj­ta cso­da, hogy egy­ál­ta­lán lé­te­zik… Íme, az ország legöregebb kabrió Bogara.

Már az ki­sebb­faj­ta cso­da, hogy egy­ál­ta­lán lé­te­zik… Me­sé­be il­lő tör­té­ne­te, s az ed­dig el­nyert ju­tal­mak pe­dig ab­szo­lút bi­zo­nyít­ják, hogy ez az au­tó nem más, mint a ha­zai Volks­wa­gen Kabriók Királya.

Csak­nem fél év­szá­za­da gör­dült ki az os­nab­rüc­ki Kar­mann mű­he­lyé­ből, s ében­fe­ke­te ruhájának eleganciája azóta is mértékadó. Rend­kí­vül ér­de­kes gyá­ri fel­sze­relt­sé­gé­ből ar­ra kö­vet­kez­te­tünk, hogy va­ló­szí­nű­leg ame­ri­kai vagy svéd ex­port­ra ké­szí­tet­ték (pi­ros ki­e­gé­szí­tő in­de­xek há­tul), de el­ső tu­laj­do­no­sa még­is egy Köln­ben élő úr lett. Az új kab­ri­ós büsz­ke­sé­gét egy sor olyan ext­ra fel­sze­re­lés iga­zol­ta, ame­lyért már ak­kor is jócs­kán a zseb mé­lyé­re kel­lett nyúl­ni (két­szó­la­mú kürt, el­ső köd­lám­pák, to­la­tó lám­pa, polc, króm ülés­vé­dő). Az öt­ve­né­ves kort csu­pán a fe­ke­te gyá­ri vá­szon­te­tő (da­rab­jai még meg­van­nak) és a pad­ló­sző­nyeg nem él­te meg.

De hogy ke­rült Ma­gyar­or­szág­ra, és ho­gyan ma­rad­ha­tott ilyen ki­tű­nő ál­la­pot­ban ez a csak­nem fel­be­csül­he­tet­len ér­ték? Nos, a tör­té­net ott kez­dő­dik, hogy Ei­senk­ram­mer Ká­roly mos­to­ha ap­ja, a né­hai Mosonyi Gyu­la, va­ló­di meg­szál­lott volt. Két tö­ké­le­tes ál­la­po­tú 500-as BMW mo­tor­ke­rék­párt is a ma­gá­é­nak tud­ha­tott az öt­ve­nes évek­ben. A tel­je­sen meg­egye­ző jár­gá­nyok kö­zül csak az egyi­ket hasz­nál­ta, a má­sik pes­ti la­ká­sá­ban, a szo­ba kö­ze­pén dí­szel­gett és so­sem jár­tak ve­le. Imád­ta a gé­pe­ket, de a csa­lá­di élet azt kí­ván­ta, hogy egy prak­ti­ku­sabb au­tó­val cse­rél­je fel a csa­lá­di jár­mű­par­kot. Ne­héz szív­vel vált meg a két imá­dott BMW-től, de csak az ér­tük ka­pott 70 ezer fo­rint­ból tud­ta fe­dez­ni a kül­föld­ről im­por­tált VW Kab­ri­o­lett-et.

1961-et írunk ek­kor és ha pon­tos össze­ha­son­lí­tó ada­tok­kal nem is szol­gál­ha­tunk, az biz­tos, hogy ha­tal­mas pénzt je­len­tett ez a summa. Tel­tek múl­tak az évek és – egy eu­ró­pai kö­rút­tól el­te­kint­ve – nem­igen hasz­nál­ták a kocsit. Mosonyi úr meg­be­te­ge­dett, de ha­lá­la előtt azt kér­te csa­lád­já­tól, hogy so­ha ne ad­ják el a Volks­wa­gent. Ká­rolyt ak­ko­ri­ban nem iga­zán ér­de­kel­ték az au­tók, de sza­vát meg­tart­va min­dig jó he­lyen, ga­rázs­ban tá­rol­ta a csa­lá­di erek­lye­ként őr­zött jár­mű­vet. Egy­szer az­tán, ma már több mint tíz éve, az egyik fi­a­tal mun­ka­tár­sa – aki ad­dig mit sem tu­dott Ká­roly Bo­ga­rá­ról – nagy öröm­mel új­sá­gol­ta, hogy ré­gi Volks­wa­gent vá­sá­rolt és ki­csit fel sze­ret­né majd újí­ta­ni.