Az úticél egyértelmű, mert mi már jártunk ott kétszer és nem lehet betelni a hegyekkel, meg persze az olcsó sörrel.
Aki már részt vett bogártalálkozón, az tudja milyen jó érzés együtt róni az utakat a felvonuláson, vagy a versenyeken. Magyarországon ez a lehetőség viszonylag sűrűn adódik a sok rendezvény és persze a bogaras kirándulások, túrák miatt. Külföldre, már kevesebben jutnak el, de azoknak, akiknek sikerül tudják, mit jelent az, amikor nem csak az autókat csodálják, hanem a magyar rendszámokat is.
Persze ha messze utazik az ember nem mindegy, hogy mikor ér oda, ezért célszerű azonos teljesítményű kocsikkal menni, hogy mindenkinek kényelmes legyen az utazósebesség, ne legyen túl gyors, vagy túl lassú. Az sem mindegy, hogy kivel kell eltölteni több napot, ezért célszerű egy baráti társasággal útnak indulni. Ez a két feltétel teljesült, amikor egy október végi szombat reggel elindultunk 4 bogárral, kilencen (Szepes Gabi, Barbara, Jávor Tomi, Bea, depós különítmény: Attila, Lali, Rita, és mi) a Magas Tátrába, Szlovákiába.
Az úticél egyértelmű volt, mert mi már jártunk ott kétszer és nem lehet betelni, a hegyekkel, meg persze az olcsó sörrel. Az indulás nem volt egyszerű, de bevártuk egyást, és miután kiértünk a városból, már jól haladtunk. Ritáékkal úgy volt megbeszélve, hogy félúton találkozunk, de ez nem jött össze a pestiek késlekedése miatt, úgyhogy ők előrementek a szálláshoz.
Ehhez képest gyorsan odaértünk mi is uticélunk végére, de nem főzött senki finom ebédet, ezért miután elfoglaltuk a szobáinkat, bementünk a közeli Poprad városba, ami Nova Lesnától (ahol laktunk) hét kilométerre van. Poprad igazi „csehszlovákos” város, de ezt ellensúlyozza a szépen kiépített belvárosi sétálóutcák, kávézókkal, üzletekkel, és persze éttermekkel, amire már mindenki nagyon várt. Összekötöttük a kellemest a hasznossal, és sétálás közben kerestük a nekünk leginkább megfelelő vendéglátó egységet. Hamar meg is találtuk, és egy finom vacsora után, sörözés közben megterveztük a másnapi kirándulást.
A panzió felé még beugrottunk a közeli bevásárlóközpontba és feltöltöttük készleteinket. Visszaérve meglepődtünk, hogy a házba még két-három magyar család is érkezett. Örömünk nem tartott sokáig, csak 10-ig, mert ekkor közölték, hogy a hangos röhögésünk miatt nem tudnak aludni. A kedvünk persze nem romlott el, ezért úgy döntöttünk kiköltözünk a közös ebédlőből Ritáék erkélyére. Szepiék, és Jávor Tomiék nem tartottak velünk a hidegre és fáradságra hivatkozva.
Nem kis mennyiségű sört fogyaszthattunk a másnap az asztalt elfedő üres üvegek mennyiségéből ítélve. Egy gyors reggeli után elérkezett az idő hogy megnézzük azt amiért jöttünk, a felhők fölé magasodó csúcsokat. Mivel egyszer már próbáltuk az aljától indulva megmászni, ezt az ötletet elvetettük. A lanovka ami fölvisz a lomnici csúcsig pár kilométerre volt Nova Lesnától. Az odáig vezető út is gyönyörű, nyíl egyenesen emelkedett a fák között Stary Smokovecig, innen pedig kanyarogva folytatta útját az erdőben, a fontosabb túrizmusra épült falvakon keresztül, a Tátrában egészen Lengyelországig. Odáig mi nem mentünk el, mert fontosabb dolgunk volt, meg kellett hódítanunk egy csúcsot.
A lanovkázás is egy élmény, meredeken és gyorsan megy fel, és utazás közben lehet látni a fenyőerdőt, néhol iszonyú magas fákkal, az erdei utakat, és a növényzet változását ahogy egyre magasabbra libegtünk. Fönt egy kis tó fogadott, meg a komor csúcsok (csak a háromnegyedéig megy föl a lanovka). El is indultunk az egyik felé, de persze nem oda érkeztünk meg. A növényzet ilyen magasságokban már nem él meg, talaj híján, ezért az utat köveken és sziklákon tettük meg.
