Voltak, vannak kiváló férfiak, akik nélkül a VW hobbiautózás nem tartana ott, ahol ma tart, sőt talán nem is létezne…
Sok mindent lehet egy széria bogárra mondani, de azt hogy gyors lenne, aligha. Ahogy az évtizedek, de akár az első évek is elteltek egyre inkább érezhető lett a VW Bogarak „alulmotorizáltsága” és ahogy mondani szokás ezzel a gyártó kihívta a sorsot maga ellen. Hiszen az amúgy rendkívül népszerű modell hátrányai közül ez volt talán a legnehezebben emészthető, vagy elfogadható a vásárlóközönség számára.

Mércét állítanak
Különösen igaz volt ez az amerikai piacra, ahol persze mindenki örült az ötliteres V8-asokhoz képest relatíve kis fogyasztásnak és senki sem volt boldog a 36 SAE lóerőhöz társuló 0-ról 60 mph-ra gyorsuláshoz szükséges 33 másodperccel. (különösen igaz volt ez például a Karmann Ghia modellre, amelyet külseje, formája egyértelműen száguldásra predesztinált.) Játsszunk el a gondolattal: ha feltennék a kérdést bármelyikünknek – aki némileg szimpatizál a Kaliforniai Stílussal – hogy pénz nem számít, csak a minőség, állítsunk össze egy kívánságlistát, hadd menjen gyorsabban az a Bogár…
Nagyon valószínű, hogy sokan ugyanazt a címet írnánk rá erre a hosszú listát tartalmazó levélre, amit gondolatban már biztos sokszor megfogalmaztunk: North Lime Street, Orange, California, Berg Enterprises. Hogy miért? Azért, mert a Berg műhely az, ahol az elmúlt 25 éven át a mai napig mércét állítanak a VW performance iparnak, ahogyan nekünk is, akik ennek a hobbynak hódolunk. Csak hogy tudjuk, hol is tartunk valójában.
Indulhat a projekt!
Minden, ami a Lime Street-i műhelyben készült jobb, tökéletesebb, vagy gyorsabb, mint minden más. Egy Berg tuning cuccot – egy karburátort vagy akár egy váltókart – nem kell és nem is nagyon lehet jobbra cserélni, legfeljebb egy másik Berg-re. Innen nincs továbblépés, megérkeztünk. Indulhat egy újabb projekt!

A Berg Enterprises alapítója, tulajdonosa, Gene Berg először, 1956-ban, a nászútján ült be egy Volkswagenbe. Ezzel a nagybácsitól kölcsönkapott ’55-össel rocsogott végig Montana államon az ifjú pár. Megtetszett az autó, Gene meg is rendelt egyet, egy feketét, piros belsővel. Nyolc és fél hónap várakozás (!) után, amikor az autót megkapta, mégsem volt felhőtlen a boldogsága.
Korábban hot rodokat hajtott, így kissé kevésnek találta a motor erejét. A Pacific Auto gépműhelyben, ahol dolgozott, szét is szerelte a motort, és mielőtt újra összerakta, bizonyos módosításokat végzett el rajta (azt hogy mit, sajnos nem árulta el).
Az átalakításokkal elégedett volt, az autó most már sokkal jobban ment, simán tartotta a 80–85 mph sebességet, míg a többi ezerkettes jó ha 70-et ment. Volt azonban még egy kis gond, ami miatt az autót vissza kellett vinnie a márkakereskedőhöz: a jobb első fék blokkolt a fékezéseknél, és az autó emiatt félrehúzott. A hibát kijavították, és ahogy kell, a szerelő tett egy próbautat a garanciális autóval.

Csak bejárattam egy kicsit…
Beigazolódott, amitől Gene tartott! A szerelő szólt a művezetőnek, aki szintén fordult egyet a kocsival. A művezető után a szervizvezető következett, azután pedig a márkakereskedés tulajdonosa. Miután a főnök visszajött az autóval, elképedve kérdezte meg Gene Berget: „Mit csinált maga ezzel a kocsival?!” – „Semmit, csak… bejárattam egy kicsit…” – hangzott a válasz Gene-től, aki ekkor már komolyan aggódott, hogy ha kiderül, belepiszkált a motorba, akkor oda a garancia az új autóra!
De nem ez történt, hanem az, hogy a márkakereskedő megkérte, vegyen részt a kocsival a helyi repülőtéren tartandó autóversenyen. Gene azonban ezt elhárította. A VW-kereskedés tulaja nem hagyta annyiban, szerette volna elkérni az autót a versenyre azzal, hogy ad egy másikat, ha valami baj történne vele. Gene nem engedett, mert attól félt, ha megbontják a motort, kiderülhetnek a turpisságok.