„Automobil-Verkehrs- und Übungs-Straße” a neve a tettesnek, közismertebb megfogalmazásban „AVUS”, mai, megszépült korában pedig A115-nek hívják. Na, ő a gyilkos. Ha valaki Berlinből autózik Dél-Nyugat irányába, furcsa látványra lesz figyelmes.
„Automobil-Verkehrs- und Übungs-Straße” a neve a tettesnek, közismertebb megfogalmazásban „AVUS”, mai, megszépült korában pedig A115-nek hívják. Na, ő a gyilkos. Ha valaki Berlinből autózik Dél-Nyugat irányába, furcsa látványra lesz figyelmes.
Az AVUS motel mellett haladhat el, melyen egy hatalmas Mercedes jel pihen, majd pár méter után egy régi lelátót vehetünk szemügyre. De semmi nem zavarja meg a forgalom monotonitását. Se bokorból előugró orvlövész, sem keresztben átugró dámvadak hogy megöljenek.
Pedig a világ egyik valaha volt leggyorsabb és egyik legrégibb versenypályához van szerencsénk, akin bárki büntetlenül végighajthat, amennyiben betartja a KRESZ-t. Se pályadíj, se bukósisak.
A Mulsanne utáni legfélelmetesebb egyenesekről van szó, amely egyébként szintén közút. Csak az AVUS eleve versenypályának épült. 1907-ben ötölték ki a sebességcsúcsok megdöntésére szolgáló pályaszakaszt a német tervezők a grunewaldi erdőben, két – írd és mondd –, egyenként 9,5 km hosszú egyenessel egy rendkívül szűk déli és egy kinyíló, horogszerű északi visszafordítóval. Forrás híján csak 1913-ban kezdődhettek el a munkálatok, melynek szempontjából az I. világháború csak hasznára vált: orosz hadifoglyokkal építtették tovább a pályát.
1921-ben nyílt meg a létesítmény és ’26-ban már az első Német Grand Prix-t fogadhatta. Rá egy évre rögtön konkurenciája akadt a Nürburgring személyében, így visszavágásképpen még extrémebbre építették a pályát. Megépült a „Halál falának” becézett alkotás a déli kanyarban: egy 43 fokos meredekségű tégla-alapú visszafordító, elképesztő sebességek elérését lehetővé téve.
A ’30-as évek végére már az óránkénti 260 kilométeres sebességet érték el a náci propagandás hátszéllel futó ezüst nyilak (ekkor még Auto Union-ok), Bernd Rosemeyer hasonló, nyílegyenes pályaszakaszon bekövetkezett halála után, 1938-ban átértékelték a biztonsági feltételeket, de tenni már nem tudtak mit, a világháború közbeszólt.
A háború után az északi kanyar vészesen közel került a pálya a berlini falhoz, a déli kanyart pedig a korábbi egyenes közepére helyezték, így mintegy megfelezve az addig 19,5 km-es pályát, 8,3 km-re rövidült. 1959-ben az első Formula 1-es versenynek is helyt adhatott a létesítmény, ám nehézségekkel kellett megküzdenie. 1961-től nem rendeztek Grand Prix versenyeket döntött kanyarú pályákon, így az AVUS-nak is lépnie kellett.
1967-ben lebontották a falat, helyébe visszatért a korábbi, sima visszafordító. A későbbi években Formula 3 és DTM versenyeket rendeztek a szakaszon, kirobbanó sikerekkel, ám a pályát ismételten megfelezték, és lassítókat építettek be, mégis emblematikus háttere maradt az üvöltő DTM autóknak.
A ’90-es évek közepére azonban már ebben a formában is túlontúl veszélyesnek minősült a pálya, Keith Odor halálát követően az STW-ben végleg bezárásra ítélték, de már készen voltak a tervek a helyettesítésére szánt Lausitzringnek, egy nagy sebességű oválpályának, mely részben továbbvitte a hely szellemét: a gyorsaságot és a baleseteket.
A legenda azonban tovább él, az Audi nem felejtette el, hol aratta legnagyobb legendával bíró sikereit. 1991-ben kiállítottak egy „Avus” névre hallgató kétajtós tanulmányautót, mely a brutális végsebesség jegyében lapos, áramvonalas felépítést, alumínium karosszériát és 6 literes W12-es motort kapott 500 LE feletti teljesítménnyel, melyet a hátsó tengely előtt helyeztek el, természetesen négykerék hajtással kombinálva. Az egész autó a mai R8-at vetíti előre a motort leszámítva, amit onnantól az A8 kapott meg.
2000-ben egy „Rosemeyer”-nek nevezett tanulmányt állítottak ki, mely a Bernd Rosemeyer korában használatos Auto Union Ezüst Nyilak formavilágát idézi, mely megdöbbentő hasonlóságot mutat a későbbi Bugatti Veyronnal, amiben szintén ugyanaz a W16-os motor döngöli az erőt, utalva szintén Rosemeyerre, akinek az autója V16-os motorból kapta erejét.
A legendák tehát továbbra is velünk élnek, ha tehetjük látogassunk el Berlinbe, de ha nem kívánunk messze menni, keressünk legendát a közelben, mondjuk a Népligetben…
