Az amerikai ember lábának az autót szokás nevezni. A mi léptékünkhöz képest nagy távolságokat tesznek meg azért, hogy iskolába, munkahelyre jussanak. A tengerentúlon nem egy élet munkája egy átlagos lakóház. A polgárok könnyen költöznek, de addig is míg egy helyben laknak, képesek jelentős időt utazni a munkájuk miatt. Mondhatnánk, hogy ez nálunk is így van, és nem is hazudnánk, csak egy apróságot meg kell említeni: Ott sokkal nagyobb távot tudnak megtenni adott idő alatt, mert van mivel, és hol utazni. Bármennyire is optimális egy pénzt termelő egység elhelyezése, tökéletes sosem lehet. Nyersanyagot, termelő eszközt, vagy emberi munkaerőt kell szállítani a termelés helyszínére, és ez utóbbi a lényeges történetünk szempontjából. Odaát rájöttek, hogy a tömegközlekedés mellett fontos az, hogy a munkások saját maguk is mobilok legyenek. Ehhez (is) kiépítették a tökéletes úthálózatot, és a dolgozók keresetükhöz képest olcsón juthattak automobilhoz, a benzint meg aprópénzért mérték. Ez többszörös hasznot hajtott, hiszen az autóipar nem kis tömeget tartott el, és az autóutak mellé telepedett kiszolgálókról sem kell elfelejtkezni.
Szép hazánkban mintha ez fordítva történne. Sem igazán használható tömegközlekedés, sem megfelelő úthálózat nem áll rendelkezésre. Ezért állhat elő az a példa, amit be szeretnék mutatni: A kis településről mindenki eljár dolgozni a környék városaiba. Az egyik három kilométerre van, a másik húszra. Egy darab, optimális időben (4:40) indított buszjárat visz minden dolgozni vágyót. Aki közelebbre megy, az 4:50-től várakozik valahol, hogy beengedjék a munkahelyére a 6 órakori kezdésre. Aki távolabbra igyekszik, az majdnem másfél órán át utazik 20 kilométert (átszállással), és nem ér oda hatra. Tehát aki dolgozni akar, és nem várakozni, vagy utazni, autóval jár. Mondhatnánk, hogy közelre lehet menni biciklivel is, de ne feledkezzünk el a csökkent munkaképességűeket foglalkoztató intézményről, ahol valami furcsa ok miatt kevés kerékpár van a kerítéshez támasztva. Mondanom sem kell, senki nem jár busszal a melósok közül.
Nagyszerű kezdeményezésről hallottam. Aki hajlandó 100 kilométernél messzebb menni dolgozni, az lakhatási támogatást kap. Autóval, vagy gyorsvasúttal (ami nincs), ez a távolság kevesebb idő alatt megtehető (bár nyilván költséges), mint ahogy az előbb említett buszjárat megtesz húsz kilométert. Talán ha telekocsi rendszert is támogatnának, vagy normális tömegközlekedést építenének ki, esetleg nem fojtanák meg az egyszerű autóst, nem kellene családoknak szétszakadni, de a gépezet feje másképp gondolkodik. Akinek van autója, az még mozog. Gyorsan rúgjunk bele, és vegyük el tőle a pénzét. Az utakon már így is csak azok vannak, akiknek nagyon muszáj, vagy kőgazdag. Az utcánkban (ami nem hosszú) már három autó esett áldozatul a pénzbehajtásnak. Tulajdonosaik nem tudták fizetni a terheket, így arra várnak, hogy olyan munkát kapjanak, ahova elviszik őket.
Persze lehet, ez csak környezetvédelem. Aki nem utazgat össze-vissza gépjárművel, az nem szennyezi a levegőt, a munkát meg hozzuk házhoz. Mondjuk fonhatna mindenki kosarat, de a közmunkát is lehet tovább fokozni. Egy húzná a gereblyét, egy tolná, a harmadik ellenőrizné, hogy a húzott rovátkák párhuzamosak-e egymással. Aki meg vállalná, azt kilehetne költöztetni táborba az alföldre, hogy tarhonyát ültessen, de termelhetnének gyapotot is. A hülye amerikaiak meg száguldozzanak a meló után, ássák csak maguknak a sírt!
