A biztonságos közlekedés mindig is csak remélhető volt, soha nem mi döntöttül el, hogy megjárjuk-e az utunkat. Hiába határozzuk el, hogy ma szépen, óvatosan haladunk, mert akkor tovább élünk, ha a kanyarban szembe jön velünk a halál egy román kamion képében. Csak öt kilométerre van a munkahelyem az otthonomtól, de én ezt a szakaszt félbasztárok gyűjtőhelyének hívom. Rögtön az első „500 egyenesbe” betorkollik egy mellékút, ahonnét rendszerint kivágódik elém egy Matiz, amin már nincs egy ép elem sem. Nyugodtan megadhatná az elsőbbséget, de ő siet. Majd én fékezek, azután meg szuszogok mögötte, várva a megfelelő pillanatra, amikor úgy dönt, hogy nem az út közepén közlekedik tovább és elmehetek mellette, mert jóval lassabban halad mint addig azt én tettem. A következő kereszteződésben általában tíz autós közül nyolc kihajt elém, mintha ott sem lenne nekik az a csúcsra állított háromszög, ami az elsőbbséget lenne hivatott szabályozni. Meg is értem, hiszen ők jönnek jobbról… csak visszafelé, amikor is balról haladnak be, nos akkor mire gondolnak? Talán ők mennek egyenesen? Nem. Szóval egy nagy rejtély ez.
Amikor beérek a városba, sorba ugornak ki elém a parkoló autók, és kellemes harmincas kiránduló tempóval csodálkoznak rá az élet szépségére, a repkedő pillangókra, a fűben motoszkáló sáskákra, én meg eszem a kefét, mert a gyerekek lekésik a vonatot. A főútvonalhoz érve következik az orosz rulett. Én egyenesen átmennék, de valami különleges iskolában végzettek, akik a főútra kanyarodnának, rendszerint belém akarnak hajtani, és közben ordítanak, meg integetnek, hogy ő nekik van elsőbbségük.
Abban a hatvani körforgalomban ahol pár hete elrabolták egy nőtől az autóját, mi is gyakran megfordulunk. A feleségem mindig cseszeget, menjek vele, én meg nem értem, miért nem mer egyedül menni. Most már kezd világos lenni a helyzet. Azóta nem megy magában, amióta Mátraverebélyben megtámadták az autóját, de néha azért elindult magányosan is, de csak világosban. Gödöllő, Domonyvölgy is gyakran útba esett, de ezentúl arra, vagy talán másfelé sem fog már még nappal sem nyugodtan hajtani.
Nem értettem az egész gyilkossági ügyet, de a szakértő is azt mondta először, hogy elmebeteg lehet az illető. Most már azt hallom, hogy rossz társaságba keveredett, meg drogozott. A rossz társaság nem egyenlő az agymosással, így nem lehet mentség. Ha valami furcsa eset történik, azonnal felhozzák a drog varázsszót, és már nem is kell semmit tovább magyarázni.
Most már én is tudom a magyarázatot egy abszolút abszurd, álomszerű élményre, ami a napokban ért:
Éppen ki akartam állni a kihajtóból, amikor leparkolt egy autó az útban. Nem nagyon foglalta el a kihajtót, csak éppen annyira, hogy én már nem fértem ki biztonságosan. A hátsó ülésről kiszálló hölgynek (kora szerint a lányom lehetne) mondom, hogy miért nem állnak odább, hiszen az előttük levő autó előtt ott egy üres hely. Nagy mérgesen feldob egy apró gyereket az autó tetejére, aki aranyos, füles sapkában bámul az ordító anyjára. Mint kiderült, már máskor is kerültem velük szóváltásba, amikor a szubládás tuning autójukkal oly mértékben szórakoztattak éjszaka, mint Cucu malacot a macskakoncert a közkedvelt rajzfilmben.
– Te mindig csak pattogsz! – tegezett le a kislány. – Gyere közelebb, egy perc alatt szétkapjuk a szádat!
– Mi a baj? – lépett oda a fiú, aki a kocsit vezette.
– Csak annyit kértem, álljatok odább, mert ki szeretnék állni. – válaszoltam megrökönyödve.
– Akkor mit csinálod itt a feszültséget, odébb állok, és kész. – mondta a gyerek a lányanyának, aki még mindig ordított, hogy „lehetett volna szebben is mondani”.
Megígértem, hogy legközelebb térden állva, lábcsókolgatások közt fogom megkérni azt, aki tojik a szabályokra, és embertársaira, hogy tegyen velem jót, és viselkedjen úgy, ahogy kultúremberhez illik. Napokig gondolkodtam a lehetetlen viselkedés kiváltóján, de most már tudom, csakis a drog lehetett.
