Ég a kunyhó, ropog "anyád"

–          Ég a kunyhó, ropog „anyád”. – énekelte Maksa Zoltán.

–          A tiéd ég. – válaszolt Nagy Bandó, mert régen ők párban jártak népet művelni.

Hát, ha nem is a nád ropogott, de azért a tűz pattogására fordultam vissza a könyvelésből. Egy perce tettem le a hegesztőpisztolyt, de már fél méteres lánggal égett a sarokban felhalmozott, bontott zajszigetelés. A kátrányos lószőrön, mint a puskaporon, futott végig a láng, és egy fél pillanat alatt, már lobogott a tetőkárpit, műanyag csőhéj, kesztyűtartódoboz, és a falra akasztott spirális levegőtömlő. Mire ezt konstatáltam, már annyi levegő sem volt bent, amiből egy egészségeset szippanthattam volna. Azt mondták a televízióban, hogy a modern, műanyagokkal telezsúfolt otthonokban, ha két perc alatt nem jutunk ki, akkor annyi. Nos, itt a fele éghető anyag természetes volt, de a nagy füstben már nem éreztem túlzónak az előbbi állítást. Kisuhantam az udvarra, majd visszarohanva megmarkoltam a tetőkárpitot, és kidobtam az ajtón. Levegő kint, majd zajszigetelés is kidob. Levegő, hosszabbító kihúz, majd víz locsol az apróbb vackokra. Öt perc múlva visszaóvatoskodtam, hogy ablakot nyitva kereszthuzatoljam ki a füstfalat. Pár perc múlva készítettem egy képet is, csak a hiteles tájékoztatás miatt.

Ezen már lehet látni a műhely másik végét is, de ennek ellenére levegőt még mindig kintről kellett magammal vinni.

Két méterre hegesztettem a lószőrtől, mégis begyulladt. Ez is azt mutatja, hogy mekkora szívás lehet, ha egy olyan autót buherálunk, amibe be van építve ez az anyag. Az igaz, hogy a sarokba nem én halmoztam fel, hanem a bontást végző kolléga, de ha már senki nem takarította el, akkor nekem kellett volna. A hullámpapír, amivel le volt takarva ez a tűzveszélyes anyag, csak arra volt jó, hogy nagyobb volt a láng tőle.

Megállapítottam, a bontó kolléga a tűzzel játszik. A jó múltkor mondom neki, hogy a nitrohígító – amivel zsírtalanít – az robban, meg ég, ezért ne nagyon köszörüljön, hegesszen bele. Kétszer figyelmeztettem, de utána már úgy voltam vele, hogy majd rájön. Éppen bele pucsított a nitrós edénybe, amikor az belobbant, de nem vette észre rögtön, csak akkor, amikor már nagyon forró volt rajta a nadrág. Érdeklődve néztem a másik műhelyből, ahogy kezében a lángoló fazékkal szalad. Mivel elég hideg volt, megkérdeztem tőle: – Tényleg annyira fázol, hogy tűzzel kell sétálnod? Ő erre csak azt mondta: – Ha-ha.

Ehhez képest már tiszta dögunalom az a kis lakatolás, amit ma elbírtam végezni.

Ismét megállapítottam, hogy a homok sem jut be mindenhová, úgy, hogy munkát is tudjon végezni. A lebontott merevítő takarásában nyugodtan elrohadhatott volna a lemez, úgyhogy senki ne dőljön hátra elégedetten egy homokszórás után.

 

A két doblemezfél közt ott virít az oxid. Az elem alja azért tűnt el, mert valaki javított rajta, majd kitolta pár évre az esőre.

Megpróbáltam egy darabból pótolni a hiányt. Most még nem néz ki valami jól, de majd fog. Megerősítettem a “valaki” által felrakott javítóelemet is (jobbra lent). Megcsodáltam a salakolókalapáccsal történő lemezillesztés örök életre kiható nyomait. Majd rugalmas tömítőanyaggal simára húzok mindent, az ápol, és eltakar.