A népszerű történet szerint, amikor a városi gyerek benézett az árnyékszék pottyantónyílásán, hasonlót mondott mint amit a címben írtam, csak ő a salakanyag halmozását elemezte.
Már többször kitértem a folyamatos továbbgondolások idegpályákat felbontó hatására. Amikor kérnek egy elektromos vezetéket pluszba, majd amikor a vezetékkorbács lekárpitozásra kerül, közlik, hogy kettő kellene, de amikor végzel, kibökik, hogy háromra gondoltak. Ez csak egy példa volt, és a jelen esetre ez nem érvényes, de azért itt is vannak bőven olyan módosítások, amiket tovább kell módosítani, mert valami miatt nem felelnek meg az igényeknek.
Ezen okok közül – különösen nagy harsonaszó kíséretében – kiemelném azt a furcsa emberi tulajdonságot, mely következtében tetemes összeget költünk el teljesen feleslegesen. Ez inkább egy tulajdonság hiánya volna, vagyis sokan nem tudják elképzelni, ami nincs. Ja, hát persze, ekkora hülyeséget! Hogyan lehetne elképzelni azt ami nem létezik. – mondják a teljes realitásban élők, akik még álmodni sem szoktak, nemhogy álmodozni. Ezt az esetet még szomorúbbá teheti, ha olyan emberek szenvednek ilyesmiben, akiknek a formatervezés lenne a szakmájuk.
Fiatalságom hajnalán, amikor ott álltam az iparművészeti egyetem kapujában… na, akkor kellett volna belépni, de én egy nagy fordulóval a gépjárművek felé indultam. („Draága Maónika! Az életem 360 fokos fordulatot vett”) Azt gondoltam, ez gyorsabb, és nagyobb pénzkereseti lehetőség, és ez így is volt, mert a cég ami támogatta volna a tanulmányaimat, igencsak hosszú időre magához kötött volna. (Azóta tönkre is ment a nagy állami tröszt)
Szóval, azt akarom kinyögni, hogy a mai napig az okoz számomra nagy örömöt, ha valami újat alkothatok, bár erre ritkán van alkalmam, mert az alkotás útja hosszú, és akkora lócitromokkal van tele, hogy az ember nemhogy felbukik bennük, de még átmászni is nehéz rajtuk.
Egy pár napja publikáltam a lovagrendi keresztre emlékeztető jeladó közösítőt. Nem tudom, mit érzett az ember, aki azt a formát papírra vetette. Talán a tudatosság dolgozott benne. Tudta, kell valami, és el is készítette. – A célnak megfelel? Meg. Akkor meg mi a baj? Randa? Anyád! – körülbelül így tudom a beszélgetésünket elképzelni.
Jött a telefon, hogy szüntessem meg a fennforgást, mert elviselhetetlen traumát okozott az autó tulajdonosának a látvány amivel a fényképeken szembesült, pedig azt gondoltam, ő vette a cuccot, így nem érheti meglepetés. Javasolta, tegyem vissza a régi egységet, amire rálehetne kötni a nyomásvisszajelző lámpakapcsolót, meg a nyomásmérő jeladóját, a hőmérőt meg valahova olajfolyásba betenni. (Szerintem olvasta a hozzászólást, amiben valaki utalt rá, hogy téves adatot fog szolgáltatni az adó, mert nem cirkulációs térben van.) Akkor most visszafelé haladnék: Nem tudom már sehova betenni a hőmérőt. Egyedül a szűrőtartós olajszivattyúba lehetne úgy bebuherálni, hogy dinamikus adatot szolgáltasson, de ahhoz szét kellene szednem a fél motort. Na, jó, nem annyira, de elég sok bontási munkával járna. Felvetésbe került egy a szűrő alá csavarható betét, ami nem intim, de tudja fogadni a jeladót. Persze. Csak nekem hátulról kellett elvezetnem a fűtéscsöveket, hogy a motortér úgynevezett „clear” legyen, így az útban tartózkodik egy fűtődob csatlakozó.
Második ötlet: a motor alá szerelt olajhűtő teknőbe rakni az érzékelőt. Megoldható, ha fúrok rá egy lukat. Olajat leereszteni, majd le kell venni az egészet, mert csak így mosható ki belőle az esetleges forgács, bár benne is lehet hagyni, azért van a szűrő, vagy nem? (Közben gondolkodok.) De ha odateszem az adót, akkor nem ugyanolyan passzív adatot fogok kapni? Szerintem dehogynem. Végül is maradtam az eredeti beépítési helynél. Nem volt visszatehető a régi fogadódarab, mert nem fért el rajta a nyomásérzékelő, ezért készült egy új közösítő a házi laboromban. Ennek a vége majd lezárható, ha majd megkínoznak, és ezáltal meggyőznek, hogy tegyem át más helyre a hőfokos alkatrészt.
Már nem sok látszik az egész közösítőből, ami mégis, az a hőfokjeladó háza. Ja, és persze a háttérben az örök vesztes szűrő, ami állandóan vándorol. Itt ismét új helyen látható, ez persze szemből már nem igaz.
Ugye, megmondtam, hogy nem látszik.
Még egyszer oldalról, hogy megcsodálhassuk ezt az iparművészeti remekművet. 🙂
