Veterán ütközésteszt

– Lökhárító lesz? – kérdezik tőlem. – Ez az – felelem – nem úgy mint ami a másik autóra van felszerelve. Az egy fólia, csak dísznek van. Pedig vasból lenne, de oly mértékben elcsiszolták galvanizálás közben, hogy amikor véletlen rátámaszkodom, a pánik lesz rajtam úrrá, nehogy összeroppanjon.

Igazi lökhárító már igen kevés autón van, csak azok a fránya ütközési zónák… Pedig amikor az acélprofilt feltették egy csőre, azt meg egy rugóval megtámasztották, az volt az igazi.

Apám Wartburgján is vasak voltak. Figyelmeztették, hogy egy-két év múlva lehányja belülről a fonycsort’, majd mázolja be, mert onnét rohad kifelé. Na, ő technikai antitalentum volt, egyedül nyúlbódét épített rendületlenül, de abból olyat, hogy egy atomtámadás sem rogyasztotta volna meg, így rám maradt a feladat. Míniumos alapozó belülről, kályhaezüst rá, kívülről akrillakk. Egy pár évtizedig el lett volna, de a fater elé hol egy gyaloghíd, hol egy-két tébolyodott fa ugrott ki, így csak annyit ért, mint halottnak a púder, meg a kölnivíz.

Ennek ellenére apám úgy él az emlékeimben, hogy megy a slagjával, és ronggyal dörzsöli, meg bő vízzel öblíti a sárdugványokat, köztük a hátsó ütköző belsejét is. Nos, azok az urak ott az NSZK-ban valószínűleg nem ismerték a slagot, vagy az autómosás kézi módját, mert olyan korrodált lökösöket mint amiket a Karmannokról szedek le, a mesében sem lehet találni. Hihetetlenül kővé kötött agyagos csomók vannak beállva az ütközőtartó vasak alá, csak a kővel ellentétben ezek a darabok magukba szívják a vizet, sót, így hamarosan elmállik a lemez. Az is ritkaságszámba ment, ha valaki vette a fáradtságot, és lefestette belülről a lepergett galvánanyag helyét. Ez a rohadt piacgazdagság’ trehánnyá teszi a tulajokat: “Majd veszünk másikat”.

Én meg foltozgatom a sok szemetet, de nem lesznek már igazán szépek. Új meg bár van, de Vietnami, abból meg még a papucs sem jó, basztatja a lábujjam. Igaz, rozsdamentes az utángyártott elem, de ennyi az egyedüli előnye. Vékony, méret pontatlan, a felfogatásainak beállítása pedig egy napot elvesz az életemből.

Miután a múltkor egy fél ütközőt ki kellett cserélnem, a kolléga felvetette, hogy akár egészet is készíthetnék. Akár…

Mi kell hozzá? Kalapács, (gumi, vas, műanyag) sarokköszörű (De idegesít engem ez az elnevezés, ki a tököm köszörül sarkot? Esetleg élet, vagy valamit, de a sarokba nem fér be a gép feje.) hegesztőgép, sablonok fából, meg vasból. Az apróságokat most hagyjuk! Kartonpapírral leveszem a mintát, kiszabom a lemezt, beleverem egy fateknőbe, ellenőrzöm az ívet egy ívsablonnal, rásegítek egy vassablonon, és kész a teteje, vagy az alja, mert így áll össze a hosszú rész. A kifli az négyből jön ki, gyárilag kettőből. Hegesztés, csiszolás, mehet a krómozóhoz, vagy 80-ért lenyomja. Egyszerű nem? Annyira nem. Ez tizenöt óra alatt készült el:

003_20.JPGBiztosan lesz benne egy kis hullám, mert a gyártásmódszer még nem forrta ki magát, de “minden kezdet nehéz” – mondta a nagyapám is, amikor fellökte a bejáratós járókerettel az éjjeliedényt.

Megosztom Facebookon! Megosztom iWiWen! Megosztom Twitteren! Megosztom Google Buzzon! Megosztom Google Readeren! Megosztom Tumblren!

www.kedvezmenyesbiztositas.hu

Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .