Meg kell vallanom, autószerető családból származom. Apám autója kicsit olyan volt, mint az Amerikában taxizó indiai járgánya. A fater abból építkezett, amit otthon talált. A két első ülés előtt a padlón, két remekbe szabott, gumitüskés lábtörlő takarta a szintén gumi padlóhuzatot (ez a kettős szigetelés). A térképtartó polcot egy viszonylag modern mintázatú terítőcske fedte. Ez előtte a televízió tetején, a porcelán meztelen nő valagát védte a híradástechnikai eszközből származó káros sugárzások ellen. A modernizálási tobzódás egészen odáig fajult, hogy a műszerfalra felkerült egy öntapadós, spirálrugó vezérlésű hőmérő, mely nulla fok közelében úgy döntött, nem sokkol bennünket fagyos hírekkel, ezért itt lefékezett. Ha, meleg volt, akkor nagyon meleg volt. Vagy hatvan fokot mutatott, vagy semennyit. Nem szegte apám kedvét a magyar kisipar ezen selejtje, ezért még a biztonságba is beruházott. Így került egy csipogó, indexvisszajelző az utastérbe, de szuggesztív, elmekarcoló hangja miatt hamarosan kikötésre került. A hátsó utasok, uraknak kijáró kényeztetésben részesültek. A kényelmes ülőhelyet meleg, kockás pléd fedte, rajta hanyag eleganciával odavetett, keresztszemes hímzéssel díszített kispárna hirdette a hazafiasságot, mert egyik fehér alapon piros volt, míg a másik fehér alapon zöld. Az ülőalkalmatosság elé fektetett perzsa szőnyegecskék az elegáns szalonok hangulatát kölcsönözték a hátsó traktusnak. Nagy bánatomra, faterom nem akart bólogatós kutyát vásárolni a búcsúban, mert azt már nagyon drágának találta. Rövid hezitálás után a sör-feles mellett döntött, így kutyátlanul maradtunk. Hazaérve könyörögtem, hogy legalább a hálószobában található, kettő darab, bőgő szarvast formázó, ernyős, éjjeli lámpát szereljük fel a kalaptartóra, de apám mereven elzárkózott a design eme megkoronázásától.
De miért is rémlett ez fel a múlt homályából. Az ősidők hangulatát visszaadó veteránokról esett szó közöttünk. A tudatról, hogy abban az ülésben mennyi minden történhetett, miket élhettek már meg a régi alkatrészek. Véleményem szerint egy jó kereskedő, eladó, hozzá tud tenni még olyasmit is a veterán életéhez, ami nem valós, de az elcsábítja a megfontolt vevőt is. Példaként eszembe jut az a tulaj, aki büszkén mutatta a háborús gépjárművén a golyó ütötte nyomokat. Számomra egyértelmű volt, hogy furatokat ütött be valaki, valami kúpos szerszámmal, de az emberke nem hitt nekem.
Bejárásom volt egy jó pár éve, egy nepperek által pénzelt műhelybe. A hőkamra egy fóliasátor volt. Nyáron a tojás megsült a vason. A szerdán festett autónak szombatra már nem volt szaga, pedig minden maradék festéket összeöntöttek, amit a pincében találtak. Egy viszonylag kemény, műszálas pulóverrel egyenletesen végigdörzsölték a patina végett, és máris kész volt a nyugdíjas bácsika megkímélt autója. Vagy milyen butaságokat beszélek már!
– Ezzel a géppel járt Kádár János a Balatonra, ha nem akarta, hogy felismerjék. Igen, ez a szalmakalap is az övé volt. Ezt húzta a szemébe, ha inkognitóban volt. Valóban jól tudja a kedves vevő, az inkognitó egy francia házikabát, majdnem ugyanaz mint a kamuflázs, csak az derékban szűkebb. Nem, ez nem egyszerű ablaktörlő kendő. Kádár ezzel törölte meg a száját, amikor Hruscsov lesmárolta. Jól döntött, hogy megtetszik vásárolni. Ajándékba adok még hozzá egy pótkereket, amit még annak idején Hitler fő hadiszállásán maga a führer fújt fel a saját kezével, és pumpájával. A viszont látásra!
